Nagyon rég nem fotóztam már kismamát, így hihetetlenül felvillanyozott, amikor Saci megkeresett júniusban. Annak pedig külön örültem, hogy a leendő apuka is jött a fotózásra, így azt hiszem, valóban sikerült megörökíteni ezt a gyönyörű, várakozással teli időszakot.

A Kopaszi-gátat nagyon szeretem, igazi adu-ász a fotózási helyszínek között. Ahányszor csak ide jövök, mindig másmilyen hangulatú képekkel térek haza. Ha akarom, egy szép park vagy fűzfaliget, ha pedig igazán szeretném, tengerparttá változik a szemeim előtt. A kis család nagyon jól érezte magát ebben az idilli környezetben, még a hűs vízbe is szívesen gázoltak bele, amikor arra kértem őket. - Mondjuk nem nagyon kellett őket rábeszélni, mert jó meleg volt aznap az idő. 

A baba azóta megszületett, és amikor két hetes lett, meglátogattam őket az otthonukban, hogy a kicsiről is készüljön néhány meghitt fotó. De erről egy későbbi bejegyzésben... :)

Sacinak egyébként van egy szuper blogja, írt is egy bejegyzést a fotózástól. Ide kattintva olvashatjátok.

Az utolsó középiskolai évben, szilveszterkor néhány osztálytársammal kibéreltünk egy apartmant a Veresegyházi-tó mellett. 18 évesek voltunk és élveztük, hogy nincs a közelben tanár vagy szülő: három napig tőlünk volt hangos a környék. Dóri nem volt kifejezetten a "jó kislányság" megtestesítője, de mellette egy percig sem voltak unalmasak a hétköznapok. Nagyszájú, tüzes, fergeteges humorú lánynak ismertem meg, és rengeteg kalandot köszönhetek neki gimnáziumi éveim alatt, többek között azt a bizonyos szilvesztert. Eltelt tíz év, és Dóri is megkomolyodott, megtalálta élete szerelmét, Tomit. Úgy alakult, hogy Veresegyház közelébe költöztek, és az esküvőjüket is ide szervezték. Egykor a befagyott tavon fetrengve, bormámorban bámultuk az újévi tűzijátékot és spekuláltunk a jövőről, most a tó mellett fényképeztem ugyanazt a lányt élete legszebb napján, oldalán a jóképű vőlegénnyel, akiről mindig is álmodozott. 

Évről évre visszalátogatok Szentendrére, hiszen megannyi kellemes élményem fűződik ehhez a városkához. Kicsit ugyan elcsépelt azt mondani rá, hogy "romantikus kis ékszerdoboz", de aki járt már ott valaha, csak egyetérteni tud azzal, hogy a macskaköves utcákban, a növényekkel befutott falakban, a kopottas épületekben van valami, ami egészen filmdíszlet-szerű. Imádom, hogy minden alkalommal új arcát mutatja meg. 

Anita és Romi jegyesfotózásakor is egészen más szemmel néztem Szentendrére, mint akkor, amikor szabadidőmben látogatok arra. Például eddig fel sem tűnt, hogy az egész város színpalettájában a visszafogott pasztellek és az élénk kékek mennyire jól megférnek egymás mellett. Ráadásul irtó szerencsém volt, mert a jegyespár is ezekhez a színekhez öltözött - pedig még sosem jártak itt! Azt hiszem, őket is megfogta a hely kisugárzása, és a képek alapján úgy tűnik, élvezték a fotózással egybekötött turistáskodást.

Mariannt tíz éve ismerem, hiszen középiskolában egy osztályba jártunk. Az ízlésünk mindig is nagyon hasonló volt, ezért amikor megkeresett, hogy fotókat szeretnének a párjával, tudtam, hogy valami nagyon szuper dolog fog kisülni ebből.

Zolival a fotózás napján találkoztam először, de már abban a pillanatban, hogy megláttam őket kézen fogva közeledni, egyből arra gondoltam, mennyire összeillenek. Határozott, mégis érzékeny személyiségük gyönyörűen fonódik egymásba, és ez a fotókon is abszolút látszik.

Nagyon szimpatikusnak tartom, amikor valaki önmagától dönt úgy, hogy eljön egy portréfotózásra. Semmi kényszer és megfelelés nincs ilyenkor, helyette elegendő némi bátorság és egy nagy adag életszeretet.

Sokan gondolják, hogy aki magának készíttet portrékat, bizonyára extrovertált személyiség, aki szeret ékeskedni a tollával. Én ezt most Niki segítségével meg is cáfolom, hiszen ő éppen annyit mutatott meg önmagából, amennyi szükséges az őszinte fotókhoz. Igazán vidám, álmodozós, mégis visszafogott portrék készültek róla, amik (remélem, hogy) hűen tükrözik a személyiségét.

Nórit talán nem kell bemutatnom hölgytársaimnak, hiszen DIY praktikáival, szépség- és életmód tanácsaival hétről hétre kényezteti a "Jónőket".
Lassan már két éve dolgozunk együtt rendszeresen, de nagyon meglepődtem, amikor felkért, hogy életének egy fontos momentumát örökítsem meg. Boldog vagyok, hogy a fotóimmal jelentette be a nagyvilág előtt, hogy Petivel idén összeköti az életét.

Egy fényes januári napon készültek a fotók, de a hidegre való tekintettel az első felét a mini napfényműtermemben fotóztuk. Délutánra sem lett sokkal kellemesebb a klíma, de ennek ellenére bevállalták a csodás hófedte naplementében való fotózást. És milyen jól tették, hogy nem ijedtek meg a mínuszoktól: a lehető leginspirálóbb évindító jegyesfotózás volt, amit csak el lehet képzelni!

Nóra fotói azért különlegesek, mert saját bevallása szerint sosem készültek róla jó képek. Ennek ellenére felkeresett, és elmesélte, hogy minden alkalommal, amikor valaki felé fordítja a bizonyos masinát, hatalmába keríti a pánik: "megint egy rossz kép készül rólam".
Találkoztunk, beszélgettünk egy kicsit, és rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan nehéz eset, mind amilyennek gondolja magát. Meglepően hamar feloldódott, észre sem vettük és már be is fejeztük a fotózást. Rengeteg kép készült róla, alig tudott választani!

Nóra, nagyon hálás vagyok a bizalmadért, és azért, hogy segíthettem leküzdeni ezt a kis "fóbiát". :) Szerintem totál megérte!